Nos, valóban kivonultam és éppen plusz egy fokban landolt velünk a Boeing a dublini, kissé zilált reptéren, és miután közel félórát gurultunk a gépmadárral utána közel ennyi időbe telt, míg a busz visszaszállított minket egy olyan hátsóajtóhoz, ahonnan végre eljutottunk csomagjainkhoz.
A kedélyes taxis - a kintiek általában ilyenek -, már rámtelefonált meg névtáblát is írt, úgyhogy a késői órán megint egy jót beszélgettünk, annak ellenére, hogy megint majdnem én vezettem az autót...Nem tudom ui megszokni, hogy ott az anyósülés előtt van a kormány...Vagyis a rossz oldalon.
Úgyhogy a hét így kezdődött, aztán volt közben néhány prezentáció aktív-passzív hallgatói részvétellel, HR igazgatóval, aki talál rangon alulinak tartotta a level 6okkal való vegyülést és közös egyetértésben és lelkesen hárították a budapesti csapatra az összes felelősséget, bár ebből kissé kibillentettem őket, hogy azért itt most "három a kislány", meg hogy egy éremnek legalább három oldala tuti van, ebben nagyjából ki is egyeztünk, úgy tűnt...
Szőke hercegem pedig nem önként és főleg nem dalolva távozni kényszerült a Guinness Storehouseból, vagyis annak kötelékéből, amit csak azért fájlalok, mert az utolsó ottani napján velem ebédelt volna...Pedig terveim voltak vele, de mindegy majd egyszercsak...Talán...Vagy ki tudja, lehet, hogy jobb is így...
Aztán Katával is összefutottunk, ő elvileg nem marad már sokáig az esős zöldben, bár aki már hozzászokott, talán nehezen mond le a magasztos szürke felhőkről...Ki képes rajongani a szürkéért? Remek úticélja lehetne a Budapesttől 1910 km-re lévő Ath Cliath nevű város. Én annak ellenére szeretem, hogy állandóan csak panaszkodom rá és mielőtt hazafelé vettem az irányt, péntek reggel összevesztem a cég által preferált taxiscég diszpécserével, aki a szigeten nem működő prefixekről beszélt meg ilyesmikről..Igazán, akkor semmi sem érdekelt, csakhogy becsekkolhassak él elfoglalhassam a remek helyem a tizedik sor D jelzésű székén. Aztán egyszercsak felszálltunk (félórás késéssel), aztán le és megállapítottam, hogy az íreknél ordenárébb spicces női csapattal még nem találkoztam...A mellettem ülő srác másként jellemezte a mögöttünk ülő nem éppen csitricsapatot, dehát ilyenek, nem szoktak és nem is tudnak viselkedni...Hát, ez van, ez bizony a nagy nyugati valóság...
