Tudod, nagyon szeretném, ha visszaadhatnám...Nem, talán nem az egészséget és nem az örök ifjúság kulcsát keresem, hanem a reményt, a hinnitudást abban, hogy igen meggyógyulok, hogy igenmég élni akarok...Mindig ezt mondtad, mindig ezzel lelkesítettél minket, talán nem annyira kimondva, mint amennyire az otthoni légkör ezer sugarával ezt táplálta belénk. Talán nem hittük, hogy valaha tényleg volt, hogy háború és gyötrelem, mert a túlélés meséi az amerikai happy enddel zárultak.
Az emberi test elhasználódik, de ha feladod, akkor van igazán vége és nem akarom, hogy vége legyen! Nem akarom, hogy szenvedj és fájjon, ha tehetném, inkább fájnék helyetted, de élniakarni sajnos nem tudok helyetted, pedig hidd el, hogy megtenném, ha tehetném...Nem tudom, mire gondolsz, hogy lemondtál-e már arról, hogy találkozunk itt, hogy mikor legközelebb látlak jól leszel-e, megismersz-e még és tudom, hogy sokat gondolsz ránk, még ha kifejezni már nem is tudod. tudom, hogy azt hiszed, ha járunk a temetőbe, akkor már el is felejtettünk vagy felejtettük azokat, akiknek a teste odakint pihen...De nem így van és nem mondanám, ha nem így lenne, hogy bármi lesz is, mindig itt maradsz velem, mint ahogy nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a lassan 18 éve elköltözöttre...Akár hiszed, Mami, akár nem!!!
