A családi drámák összekovácsoló vetületét alig hiszem, hogy bárki is vitatná. Ugyanígy a kis vásoban keletkező legendákkal szemben is egységesen léphetünk fel a puha fészek árnyékából, de néha nagyon terhes is lehet a kötelék, vagy talán nem is ez a jó szó. A hétköznapi nem éppen stresszmentes munka és a ki nem mondott, de tudott jelenés, jövés-menés harapófogóba szorít és az ember ilyenkor néha arra gondol, hogy mi lenne, ha tojásból kikelve sokszázezer bankóba beburkolva lenne jobb világra jönni.
Ma/most egészen máshogy látom ezt, de ennek oka elsősorban a mai "családi" kirándulás.
Történt ugyanis, hogy reggel vonatra szálltunk unokahugimmal, szomorú kirándulást téve a kecskeméti kórházba és megrendült arccal álltuk körbe nagyikám ágyát. Próbáltunk beszélni vele, ő is próbált felébredni, de jajongó hörgését hallva szkeptikusan gondoltuk mindannyian, hogy vajon tényleg nincsenek fájdalmai? Simogattuk a kezét, pusziltuk a homlokát és távoztunk.
Aztán a pályaudvaron "szerencsétlenségünkre" és egy kedves kalauz beavatkozására megállt a Szeged felé tartó IC, mi felpattantunk és miután rájöttünk, hogy éppen távolodunk a fővárostól isméte megállapítottuk, hogy a vár vízzé nem válik. Ui ilyesmit csak és kizárólag ketten szoktunk végrehajtani. A nagy ijedségre a Mikulás által hozott kajszipálinkából kortyoltunk, nagyjából állomásonként és közben mamiról beszélgettünk. Arról is, hogy milyen gyorsan lett szegénykém egyre rosszabbul és főleg arról, amikor együtt fröccsöztünk és nevetgéltünk a konyhában nála. A dalocskáit is megemlegettük, az örök klasszikusokat, ezek nekünk és barátainknak ugyanazt jelentik.
Aztán befutott a vonat és egy hívás Hencsitől, akit talán a tőlünk való távollét nyomasztott leginkább meg persze a bizonytalanség, hogy mi lesz mamival. Mindannyian csak azért szurkolunk, hogy tényleg ne legyenek fájdalmai, mert sajnos már nem tud szólni akkor sem, ha nagyon-nagyon nem ok ott belül...
