sunok es egyebek

Újév kezdetén jogosan tekintünk vissza, készítünk mérleget, hogy végülis milyen volt az előző. Alapos analízis után még talán az is kiderülhet, hogy nem is történt annyi rettenetes esemény, sőt és távolodva tőle még talán meg is szépülnek a korábban talán fájdalmasként értékelt történések. Igen, a közhelyezés után jöhetnek a konkrétumok.

Elsőként beszéljünk a családi állapotról, ami volt és maradt egyedülálló, az év közepe táján néhány pillanatig felmerült az ezen való változás lehetősége, de aztán így maradt. Hogy ez rossz, vagy jó? Jószerével magam is kevés vagyok a tökéletes és pontos véleméyn megfogalmazására, ugyanis akivel a változás megvalósítható lenne, nos nem hiszem, hogy idén komoly jelentkezővel összeakadtam volna. Van egy elméletem, miszerint a nagy őmet már ismerem, találkoztam már vele valahol, de az időzítés még nem stimmelt, így talán aggódni sem kellene, de ugyanakkor csak egy kis motoszka, hogy ufó vagyok, vagy valami ahhoz hasonló? A lényegen azonban mit sem változtat, hogy habos fehér ruhában már nem fogok úgy vonulászni, hogy szeretett Nagyikám végre megnyugodjon és lelkesen énekeljen a lagziban...

Az év legsúlyosabb vesztesége Ő és nem tudom, hogy mikor mozdul ki belőlünk a reflex, amivel őt szólítanánk, hozzá indulnánk, amivel neki mesélnénk el ügyes-bajos dolgainkat.

Barátok szinten talán nagy változás nem adódott, Ele kilépett és talán a médiasulisok egyrészével is lazult a kapcsolat, de másokkal pedig szorosabbra fonódott. "Írországi száműzetésem idején" jött egy pár, aki jegyespárként távozott és jöttek barátnők, nem is kevesen és tényleg miközben egyfolytában panaszkodom, hogy ú, nagyon hosszú volt a kintlét, azért a nagy önmegvalósítás ideje is volt és a bizonyításé is....

A családra még egy kicsit visszatérek, hiszen ugye megszületett Benedek, akinek talán hamarosan a keresztmamija is leszek és mindannyiónk előtt egyszerre nőtt, értelmesedett sokat Bercike. Aztán idő előtt, de szerencsére még időben hazatért Márti is, az elsők között tudtam meg, hogy most elég és indul is...Talán a mindennapokban nem annyira, de egyébként ő nagyon sokat változott, vagy talán a kapcsolatunk, nem is tudom, de mintha egy láthatatlan szövetség mind jobban kötne össze minket, kimondás nélkül is világosan érezve, hogy mit gondol/érez a másik.

Egy kicsit szakmázva még, igen kisebb-nagyobb zökkenőkkel lassanként kollegiális baráti kapcsolatok is alakulnak, Sárgival többször szórakoztunk nem cég related eseményeken, ennek pszichológiáján agyalni talán dőreség, ez a hasonlóságunkat hangsúlyozza vagy az eltéréseket árnyalja? Nem tudom, de az tuti, hogy dönteni nem is kell...legalábbis én így hiszem...

Ja, és volt a rádiós karrier gyászos vége, amikor azt hiszed, hogy van egy csapat, ami nagyon frankó és király és aztán kiderül, hogy nincs csapat, csak valaki a piramis tetején főnöknek hiszi magát és lenyúlja a közös kasszát, szóval még csak nem is frankó és király semmisem. És egy kis visszautalás a barátokra, akik azért vannak, hogy...Aztán kiderül, hogy nem nagyon, sőt az önzetlen felajánlás és gesztus is elsülhet másképpen, ha más szemszögből nézzük.

No, és essék szó az egy hét Rómáról is, három Judit egy Mártival az örök városban áprilisban...Sok-sok ruccola saláta és városnézős talpalás közepette mindannyian hagytuk, hogy hasson ránk az a csoda, a mediterráneumé. Lám, lám, ez is megadatott tavaly.

Összefoglalásképpen: nem is volt olyan rettentő ez a 2008, de remélem, az idei év másmilyen lesz és erre tuti, hogy nagy az esély...Mindenesetre felhúztuk a piros bugyit 31-én és megettük a lencsét 1-jén, így adtunk a babonáknak és magunknak esélyt a szerelemre és a gazdagságra...Ezen és rajtunk sem múlik már azt hiszem...

AMEN!:)

Igen, érdekes, hogy búcsúzol valakitől, intenzíven, koncentrálva bölcs mondásaira, emlékezve csak a szépre és próbálkozol keményen, hogy hörgő hangja mögül meghalld az eredetit, fátyolos kék szemeibe nézve lásd az élet csillogását, a pajkos mosolyt, a huncutságot.

Aztán miközben magad elköszöngetsz, mert sajnos van, ami nem megváltoztatható és igazságtalan és hátszőrt borzoló, mégis sokkot kapsz a hír hallatán: vége. Egyik szem ilyenkor mindenképpen sír, zokog, a másik pedig kicsit mélabúsan befelé pergeti könnyeit: hiszen milyen élet a gépes élet? Nagyon-nagyon szomorú, annak is drámai, aki csak időről időre látogatja...De gyanítom belülről sem egy szláv karnevál...A hihetetlen az egészben csak az, hogy másfél hónapja még ott ültünk Maminál és biztattuk, hogy ne csak üldögéljen, jöjjön-menjen egy kicsikét aztán alig egy hete pedig sírva kísértük utolsó útjára. A hangszórókból szomorút énekelt Kovács Kati, Vámosi János és a Király is, mi meg összenéztünk és arra gondoltunk, hogy itt most prímás dalolás lenne inkább helyénvaló.

Ahogy helyükre kerültek a koszorúk és a sok-sok virág, mindannyian gondoltuk, hogy mennyire szerette a virágokat és mennyire szeretett minket...A nap vakítóan sütött, de csontig hatolt a hideg azon a pénteki koradélutánon...Drága Nagyikám!

Nyugodj békében, soha nem feledünk!

A családi drámák összekovácsoló vetületét alig hiszem, hogy bárki is vitatná. Ugyanígy a kis vásoban keletkező legendákkal szemben is egységesen léphetünk fel a puha fészek árnyékából, de néha nagyon terhes is lehet a kötelék, vagy talán nem is ez a jó szó. A hétköznapi nem éppen stresszmentes munka és a ki nem mondott, de tudott jelenés, jövés-menés harapófogóba szorít és az ember ilyenkor néha arra gondol, hogy mi lenne, ha tojásból kikelve sokszázezer  bankóba beburkolva lenne jobb világra jönni.

Ma/most egészen máshogy látom ezt, de ennek oka elsősorban a mai "családi" kirándulás.

Történt ugyanis, hogy reggel vonatra szálltunk unokahugimmal, szomorú kirándulást téve a kecskeméti kórházba és megrendült arccal álltuk körbe nagyikám ágyát. Próbáltunk beszélni vele, ő is próbált felébredni, de jajongó hörgését hallva szkeptikusan gondoltuk mindannyian, hogy vajon tényleg nincsenek fájdalmai? Simogattuk a kezét, pusziltuk a homlokát és távoztunk.

Aztán a pályaudvaron "szerencsétlenségünkre" és egy kedves kalauz beavatkozására megállt a Szeged felé tartó IC, mi felpattantunk és miután rájöttünk, hogy éppen távolodunk a fővárostól isméte megállapítottuk, hogy a vár vízzé nem válik. Ui ilyesmit csak és kizárólag ketten szoktunk végrehajtani. A nagy ijedségre a Mikulás által hozott kajszipálinkából kortyoltunk, nagyjából állomásonként és közben mamiról beszélgettünk. Arról is, hogy milyen gyorsan lett szegénykém egyre rosszabbul és főleg arról, amikor együtt fröccsöztünk és nevetgéltünk a konyhában nála. A dalocskáit is megemlegettük, az örök klasszikusokat, ezek nekünk és barátainknak ugyanazt jelentik.

Aztán befutott a vonat és egy hívás Hencsitől, akit talán a tőlünk való távollét nyomasztott leginkább meg persze a bizonytalanség, hogy mi lesz mamival. Mindannyian csak azért szurkolunk, hogy tényleg ne legyenek fájdalmai, mert sajnos már nem tud szólni akkor sem, ha nagyon-nagyon nem ok ott belül...

Tudod, nagyon szeretném, ha visszaadhatnám...Nem, talán nem az egészséget és nem az örök ifjúság kulcsát keresem, hanem a reményt, a hinnitudást abban, hogy igen meggyógyulok, hogy igenmég élni akarok...Mindig ezt mondtad, mindig ezzel lelkesítettél minket, talán nem annyira kimondva, mint amennyire az otthoni légkör ezer sugarával ezt táplálta belénk. Talán nem hittük, hogy valaha tényleg volt, hogy háború és gyötrelem, mert a túlélés meséi az amerikai happy enddel zárultak.

Az emberi test elhasználódik, de ha feladod, akkor van igazán vége és nem akarom, hogy vége legyen! Nem akarom, hogy szenvedj és fájjon, ha tehetném, inkább fájnék helyetted, de élniakarni sajnos nem tudok helyetted, pedig hidd el, hogy megtenném, ha tehetném...Nem tudom, mire gondolsz, hogy lemondtál-e már arról, hogy találkozunk itt, hogy mikor legközelebb látlak jól leszel-e, megismersz-e még és tudom, hogy sokat gondolsz ránk, még ha kifejezni már nem is tudod. tudom, hogy azt hiszed, ha járunk a temetőbe, akkor már el is felejtettünk vagy felejtettük azokat, akiknek a teste odakint pihen...De nem így van és nem mondanám, ha nem így lenne, hogy bármi lesz is, mindig itt maradsz velem, mint ahogy nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a lassan 18 éve elköltözöttre...Akár hiszed, Mami, akár nem!!!

Aztán hazajössz és bérlet helyett hirtelen egy BKV jeggyel átsuhansz a nyolcadikból a tizenharmadikba, közebn jön az ellenőr, mert az márcsak olyanfajta, hogy jön, úgyhogy megkönnyebbülés és kőgörgés és döbbenet, hogy a nyugati órával átellenben a szegény külföldiek bambafejjel néznek, hogy ja, jegyet is kellett volna venni?! Csak halkan mondom, hogy azért nem akkora döbbenet, hogy nem úgy működik itt sem a dolog, hogy felpattanunk aztán meg le és nem kezelünk jegyet, de akárhol is voltam, azért sehol sem ingyenes az ilyesmi...

Azonban hazafelé, amikor ténylegesen a bérletvásárlós sorban álldogáltam nem egyedül, szemtanúja lehettem egy elég morbid jelenetnek.

Ugye, mindenkinek megvan: Nyugati aluljáró, levesosztós, kínai hittérítős, szintetizátoros elemek, aláírástgyűjtenek, reggelenként pedig megtelik a szemem könnyel, amint a prímás bácsi az erdélyi himnuszt húzza, ha nem is a fülembe...Idillisztikusnak nem annyira mondható, mégis színes csapat ez, többnyire módosult tudatállapotú, otthonnal nem rendelkezők sokasága, nos ilyenekből aznap este sem volt hiány. És akkor kisebb közelharc bontakozott ki a nem ottlakók biztatására, egy idősebb, lábán alig álló, gondolom nő, és egy másik - aki előtte már felidegesítette a bérletárus hölgyet - szóval nyilvánvalóvá vált, itt harc lesz.

A fürgébb nekiugrott az "aligálló"nak, aki egyszerűen eldőlt, a feje akkorát koppant a kövön, hogy mindannyian azt hittük, hogy vége is, és még kapott néhány öklöspofont is, biztos, ami tuti alapon miközben a korábbi csatára bíztatók szétszedték az élettelen és a másikat. A nem éppen napon barnult szószólólányka az igazságosság nevében a magáról szintén nem nagyon tudó másiknak lekevert két maflást és még le is köpte. Úgyhogy dráma volt kérem, a javából, talán nehezen hihető, hogy ilyen megtörténik, de az sokkal elgondolkodtatóbb, hogy hogyan lehetne megakadályozni, vagy egyátalán meg lehetne-e, mert sokszor elmenni dolgozni sokkal nagyobb kihívásnak tűnik, mint állandóan spicces kábulatban diskurálni a hasonszőrűekkel...

Nos, valóban kivonultam és éppen plusz egy fokban landolt velünk a Boeing a dublini, kissé zilált reptéren, és miután közel félórát gurultunk a gépmadárral utána közel ennyi időbe telt, míg a busz visszaszállított minket egy olyan hátsóajtóhoz, ahonnan végre eljutottunk csomagjainkhoz.

A kedélyes taxis - a kintiek általában ilyenek -, már rámtelefonált meg névtáblát is írt, úgyhogy a késői órán megint egy jót beszélgettünk, annak ellenére, hogy megint majdnem én vezettem az autót...Nem tudom ui megszokni, hogy ott az anyósülés előtt van a kormány...Vagyis a rossz oldalon.

Úgyhogy a hét így kezdődött, aztán volt közben néhány prezentáció aktív-passzív hallgatói részvétellel, HR igazgatóval, aki talál rangon alulinak tartotta a level 6okkal való vegyülést és közös egyetértésben és lelkesen hárították a budapesti csapatra az összes felelősséget, bár ebből kissé kibillentettem őket, hogy azért itt most "három a kislány", meg hogy egy éremnek legalább három oldala tuti van, ebben nagyjából ki is egyeztünk, úgy tűnt...

Szőke hercegem pedig nem önként és főleg nem dalolva távozni kényszerült  a Guinness Storehouseból, vagyis annak kötelékéből, amit csak azért fájlalok, mert az utolsó ottani napján velem ebédelt volna...Pedig terveim voltak vele, de mindegy majd egyszercsak...Talán...Vagy ki tudja, lehet, hogy jobb is így...

Aztán Katával is összefutottunk, ő elvileg nem marad már sokáig az esős zöldben, bár aki már hozzászokott, talán nehezen mond le a magasztos szürke felhőkről...Ki képes rajongani  a szürkéért? Remek úticélja lehetne a Budapesttől 1910 km-re lévő Ath Cliath nevű város. Én annak ellenére szeretem, hogy állandóan csak panaszkodom rá és mielőtt hazafelé vettem az irányt, péntek reggel összevesztem a cég által preferált taxiscég diszpécserével, aki a szigeten nem működő prefixekről beszélt meg ilyesmikről..Igazán, akkor semmi sem érdekelt, csakhogy becsekkolhassak él elfoglalhassam a remek helyem a tizedik sor D jelzésű székén. Aztán egyszercsak felszálltunk (félórás késéssel), aztán le és megállapítottam, hogy az íreknél ordenárébb spicces női csapattal még nem találkoztam...A mellettem ülő srác másként jellemezte a mögöttünk ülő nem éppen csitricsapatot, dehát ilyenek, nem szoktak és nem is tudnak viselkedni...Hát, ez van, ez bizony a nagy nyugati valóság...

Nos, tegnap este  dacára annak, hogy ezerrel fikázom az amerikánus szokásokat (mivel vicces, hogy vagánykodnak, hogy nekik milyen komoly hagyományaik vannak...) naszóval elvonultunk a Symbolba (bár 2.0 a mostani legmenőbb hely) boszorkánynak, halott menyasszonynak (átvágták a szegény torkát), áldozatnak és fekete angyalnak öltözve a világ végére és néztünk.

Nagyot...ui hirtelen nem is tudom, hogy a mellékhelyiség volt a legdurvább, vagy a rádiós vendégek főcelebjeinek egymás utáni bevonulása...Aztán a tánctér, ahol Shrek és Fiona, egy radiátor és a párja, egy batman, naggyon sok boszi és csapnivaló zenei aláfestés, így szól rövid és velős jellemzésem, úgyhogy fél kettőtől háromig indultam és jutottam el az otthonomig (egy kis segítséggel, hiszen felszálltam egy éjszakai buszra a Margit-híd lábánál) és 11körül fittipaldi módon csak levánszorogtam, hogy eltűntessem a háborús övezethez hasonlatos nyomokat kicsiny otthonomban, mielőtt holnap megint tovaszállok a legzöldebb sziget felé/fölé.

No és akkor egy frankó edzés aztán meg egy remek film, hogy az élet szép (elég fura volt a film, de tetszett, mondjuk nem szuperlativusszerűen, de végre egy egyedi holocaust felfogás, szokásos szomorú véggel, valahogy, mint a Rómeó és Júlia sztori, ami valahogy mindig tragikusan zárul, bármennyire is szeretném, ha nem....)

Ezek mennek, meg a bárányfelhők, sőt szószerint bárányfelhők, de odakint nagyon hideg lesz, már végiggondoltam a téli kollekciómat és holnap valahogy lélekben is felkészülök az 5 fokos tömör gyönyörre, nem tudom, hogy csinálom majd, mert elvileg már itthon sem kellene ennyire vénasszonykodnunk, és a nagy számok törvényei alapján a kinti a normálisnak minősülő hőfok, tbh....

És ma este miénk a szombatesti lázban égő Katus Atti meg még mi is? Tudom? Majd gondolkodom rajta, I promise!

A legfurább, hogy mennek ezek az őserdei kalandok egy-egy úgymond celebbel, hát nem is értem, de igazán.

Jó senki nem tart pisztolyt a fejemhez, hogy őket bámuljam, de ha véleményt akarok róla mondani, akkor kicsinykét csak meg kell mártózni a trágyában, nem?

hát nem is tudom, az egész nagyon érdekes...Ismeretlen, vagy különös vagy nem is tudom.

Ráadásul nem is keveset fizetnek nekik érte.

Valóban egyetértek az egyik kommentelővel, hogy egyesek tényleg nem a megfelelő pillanatban fitogtatják egyesek tömérdek pénzüket, tényleg gáz, de az egész mai kereskedelmi média problémás de akinek más véleménye van...Nos, nem hiszem, hogy van olyan, aki ellentmondana nekem...

Úgyhogy holnap, nemcsak ezért Szépség és a szörnyeteg Nyusszerral és Ildivel, hár remélem tényleg tetszetős lesz, bár kissé félek az indolkolatlan könnyzacskózástól...És talán az is kiderül, hogy lesz-e kirándulás vagy a válság kivárási stratégiájának végén röppen az akire a szerencse éppen rásomolyog...

Persze, mint tudjuk, a remény szenderül ólétre utolsóként...Addig is "Good Bye and thanks for the fish! (DA)"

Őszintén és igazán mindig arra vágytam...jó többek között... hogy egyszer én is keresztanyukája lehessek valakinek...

És vasárnap ha nem is értem ezt el, de felkértek:)!!!!!!

Sima egyszerű vasárnapi ebéd francia hagymalevessel rizibizivel. Azt hiszem, fel sem fogtam akkor és ott, merthogy korábban sokat gondolkodtam rajta és bíztam benne, hogy talán ezúttal rám esik a választás. Egyszer-kétszer talán a nyelvemen is volt a kérdés, hogy Benedekneknek ki lesz a "Godmotherje", de féltem a választól, hogy mi lesz, ha nem én, mert sok ideje hallom, hogy Márti lesz a Bercié...No és kész féltem, de azt hiszem, hogy nálam ez a paracucc megszokott, aki kicsit ismer, nem is csodálkozik.

Szóval mikor és hol, még nem teljesen világos, de ott fogok állni Benedekkel, aki remélem, nő egy kicsit addig, mert egyelőre nagyon kis picinyke és nem szeretném elejteni a kis testét:) Azonban nagyon komolyan készülök erre a fontos feladatra, tényleg!

Néhány napja nem először, de markáns módon éreztem, hogy azért egy pasi mégiscsak jó lenne, ha másra nem is (nyilván ez túlzás, úgyhogy inkább árnyalom, hogy sokminden más mellett...) szóval építkezési törmelék zsákbagyűjtésére és cipelésére mindenképpen nagyobb hatékonységgal alkalmazhatóak talán, mint madárcsontó intellektuális barátnőim és jómagam.

Hozzáteszem, az edzőtermi légyottok egyike után sem éreztem azt a fajta kimerültséget, mint amit a kis zsákocskák cipelése okozott, de utólag "ami nem öl meg, az erősít" elvét követve utólag már nem a fáradság dominál, sokkal inkább az, hogy szinte egyedül ezt is sikerült megoldani.

Aztán a nagy rohanás a lánybúcsúba. Még sosem voltam ennyire nem lánybúcsúszerű, mégis annak aposztrofált eseményen és az is érdekes, hogy ennyire sokáig ennyire rossz zenével operáló műintézményben szerintem még egyszer sem voltam. Utólag azt is el kell ismernem, hogy nem igazán hittem, hogy képes vagyok még mindig hajnali 4ig táncikálni - főleg kritikán alul zenére - és aztán három óra alvás után útrakelni és valahogy egy fél éjszakai alvást utólag sem pótolni.

A történet teljességéhez tartozik, hogy nem egyedül terveztem a nagy pakolást, de valahogy így alakult.

Igen, azt hittem, hogy a három házzal odébb lakó kolléga, elvileg jóbarát, átjön majd és segít. Hát hiába vártam, aztán másnap, mikor rákérdeztem, állítólag én lettem a hülye, merthogy miért nem szóltam. Amikor szívességet kérünk talán nem kellene agresszívkedni - gondoltam én, lehet, hogy tévedtem. Mindenesetre legközelebb majd máshogy csinálom, és talán mástól kérek segítséget. De azt hiszem, annak ellenére, hogy hivatásos pusiműveknek tartom magam - talán mások is annak tartanak...szal akkor sem fogom megkérdezni, hogyha megbeszéltünk valamit valakivel, akkor arra miért kellene emlékeztetni a valakit...Talán én hiszem rosszul, de így gondolom...

Mikor kicsike voltam és otthon a Calypso Rádió különféle műsorai szóltak a háttérben...Nos, innen jön a cím...vagyis a kissé módosított cím...Ui meghalt, hirtelen és talán váratlanul, bár az orvosok néha megdöbbentő módon tudnak csodálkozni valaki betegségein, túlélésein, evickélésein. Meg mondják, hogy hú, amennyire mérgezte magát nem is csoda, hogy ide vagy odajutott.

Őszintén, mikor a BK szünetében  Híradóban megláttam, hogy mi történt, mi is megbeszéltük Ildivel, hogy tuti megint beszedett valami dilibogyót és aztán rommá itta magát. Sőt arra is emlékszem, amikor Hajdú Péterékkel közösen bitorolták a képernyőt. Otthon, a szent családi körben azon dilemmáztunk, hogy egy intelligens, értelmes nő hogyan süllyedhetett ilyen mélyre...A választ senki nem tudja, ui az sem tuti, hogy valóban annyira gáz volt-e avagy tudatosan manipulált mindenkit, vagyis a képernyő előttieket. Kéremszépen, mindannyian át vagyunk verve ésez van akár tetszik akár nem!

Györgyire emlékszem, mikor két éve az Oscar-díj átadásán izzadtunk Tündivel hajnalban, kiborítónak találtuk, hogy miért nem vágnak témába és miért nem mondanak valami segítő, felhasználható dumát...Hát kit érdekel, hogy tíz éve mi folyt a vörös szőnyegen, hiszen a jelenlegi csillagocskák ott taposták egymás sarkát, talán arról is érdemes lett volna sztorizni...

Most így, lassan két nappal a tragédia után az egyik oldalról kicsit átálltam a másikra...A Róla szóló irományok és kommentek szerint egyike volt korunk megosztó média-egyéniségeinek...A karakteres hangja még nekem is hiányozni fog...R.I.P.!

Vajon ki hogyan reagálna, ha egy középszagos, középkorú illető ilyen szöveggel lépne mellég a Nyugati aluljáróban. Ha sorban állsz - még ha a pénztárablaktól távolabbi végen is, majdcsak nem szaladna el hanyatt-homlok, de mi lenne az okos eltérítő szöveg? Megsemmisítő pillantással sokra nem mégy és ha engeded, hogy beszéljen, akkor meg véged van, legalábbis ezt tapasztalom. Úgyhogy belementem a bizniszbe. Ő pedig előbb beszélgetni próbált velem - itt már ment az ellenállás vagyis keményen küzdöttem, aztán hálálkodott meg ilyenek. De őszintén nem bunkón hogyan rázol le valakit?

Na, a csúcspont mégis akkor jött al, amikor a nagy várakozásban az arcomba fújta a cigarettafüstjét, talán véletlenül, de mégis felháborító módon. Újra azon kezdtem gondolkodni, hogy én miért és hogyan is kerültem ilyen helyzetbe. Bár a Nyugati aluljáróban egy sittről szabadult emberkével összefutni nem is számít különlegesnek...Erről nyilván az ott posztoló hatósági közegtagok tudnának beszámolni részletesen. Ritkán látok csak sima járókelőket ott...Nem is értem, miért járok arra? Valami beteges vonzódás a bűz a mocsok világából, tudván hogy az otthonom vár és ott rend van és tisztaság?

Hogyha sietős léptekkel végigszáguldok a zűrös elemek között, akkor az olyan, mintha arra sem jártam volna? A visszatartott lélegzet lenne a megoldás? Vagy ez  a trend? a BKV homeless maffia? Hát nem tudom, de én legalább egy hónapig nem szeretnék ott álldogálni kissé kiszolgáltatva, hiszen ki tudja, hogy miért ült, ha tényleg ült...

És a szokásos dilemma: Miért mindig én?????!!!

Igen, igen, igeeen! Megszületett végremárr!

Ez az a helyzet, amikor boldogabban érint valakinek a születése, aki nem egészen hús a az én húsomból és vér meg egyebek...Az első felvételek alapján családunk első tagja nem egy tipikus apróság, de császárral érkezett és gondolom kiskirályfiként fogja uralni egy ideig a terepet...Aztán Berci visszaszerzi a trónt és Benedek örömmel tetszeleg majd a hercegi szerepben...Igen ez az élet rendje. Az elsőszülöttek mögött behozhatatlan hátránnyal indulnak a kicsik és ha megfeszülnek...Nos, talán őrült csínytevésekkel magukra tudják időről-időre vonni a figyelmet. A feketebárányok kétes népszerűségére gondoljunk csak, meg a mesehősökre...

Vajon véletlen, hogy mindig a legkisebb királyfi jár szerencsével? Nincs emögött valami drámai bizonyítási vágy, valami bizonyítási kényszer? Hányszor hallottam, hogy nagyok meg kicsik...Nem, nem fájt, de még annyira nem is gondoltam bele. "Kicsisorstársammal" cinkosan kacsintottunk egymásra olykor, hogy mekkora tévedésben élnek ezek a mi drága felmenőink, de ugyanakkor Benedek most tagja lett ennek a titkos együttérző kacsintásnak...

Azért nem akkora dráma ám az ifjabbak léte. Berci jövetelével mindannyian tanulgattuk, hogy egy ekkora csöppséggel mikor, mit is kezdhetünk. Tétován próbálkoztunk olyankor is babusgatni, amikor érezhető volt, hogy talán nem kellene. Benedek viszont nem fogja megúszni...Ha egy gyerek megérte a második szülinapját, akkor Benőke sem menekül!

Welcome here, Darling HB Benedek!!!:) God bless you and your Fam, ok?

Wak Cenzor barátaim megint magasra tették a mércét, bár nem szeretem a Kuplungot...Mindig ezt mondom, de aztán valahogy egyszercsak közbenézek és azt látom, hogy levegőtlen, hangos teremben nézem ötüket és mondom magamban...jó félhangosan...Douglas Adams könyvéből ismert sorokat. Nem, nem esem pánikba és közben alig várom, hogy végre közelebb mehessek hozzájuk és megölelgethessem őket. Egyesével, akkurátusan.

Megnézhettem, hogy egyes helyeken a búzasör üvegébe addig ügyeskednek, míg belepasszíroznak egy citromgerezdet, mit ne mondjak, elég fura volt, végül kértem egy poharat és csináltam egy kis sörhabot, a citrom pedig Willyhez hasonlóan nyígott, hiába akart szabadulni. A következőt már okosan kértem ki, rutinosan, szerintem a srác maga is rájött a trükkre. Csak halkan kérdezem meg, a tapasztalt bárostól idáig csak árpaszörpöt rendeltek?

A terveknek megfelelően alig ütött éjfélt az óra és már majdnem hazaértem, készülve a kellemes családi idillre.

És igeeen! Kellemes vasárnapi séta a gödöllői kastélykertben, kisebb gikszer a benrekedt autóért egy telefonhívás, nagyjából így az összegzés. Gesztenye-gyűjtögetés, Kip-Kop vagy Tip-Top lesz belőle - ki ne ismerné a gesztenyegyerek kalandjait? Úgy tűnt a legifjabbikunk várja a legjobban, hogy a kedves néni kiengedje a magányosan várakozó kocsit a parkolóból? Aztán megúsztuk a közel tizedik, lassanként türelmetlen kérdésre is nyugodt felelet érkezett és mentegetés a szülők részéről: Szegény néni, már biztosan hazaért és most jöhet vissza...Ilyen csudaszép indiánnyárban csak a kétéven alig fölüliek néznek kérdőn, várnak magyarázatot.

Bercitesóról még nincs konkrét hír...De midannyian nagyon drukkolunk és izgulunk az anyukája helyett is...(reméljük)

Nos, ma mulatság lesz, talán egy majdnem fejfájással butaság elindulni de kiderül hátha ezúttal a kutyaharapás bundával megfelelő gyógyírt szolgáltat...Azért a tegnap este szép volt. Sportos hangulatban reménykedő, reményvesztett vagy éppen befutott újságíró palánták/ifjak. Egyikük Budapest-Szolnok-Szeged tengelyen közlekedve tölni mindennapjait, a másik éppen most vásárolt lakást.( hiteles segítséggel ugyan, de legalább nem a főbérlő zsebét tömi, legalábbis így tervezi, Amen, drukkolok neki)

Az is kiderül, hogy néha az is rosszul érinthet, ha nem dolgozunk semmit és ezért cserébe nem vagyunk túlfizetve...És amikor összegezem a T. kollégának és kérdezem, hogy ez miért nem tölti el őt örömmel? Hiszen a semmi munkáért cserébe bárminemű bérezés plusszosra kellene hogy hozza a büdzsét...Azért nincs harag, de marad a nap bölcsessége:

Aki nem dolgozik, ne várja a napi sörre/bagóravalót...!

Birtokbavettük a Sport büfé remek zenegépét is, hiszen ide mindannyian visszajárunk, bár a címét senki sem tudja (Váci út eleje), de becsukott szemmel is elvéthetetlenek a koordináták...Neeeem! Nem megyünk bulizni, ittmaradunk és egyszercsak eljön az a fázis, amikor nótázásba kezdünk. Készül több tucatnyi kép, hogy sose felejtsük el ezt a mai együttlétet és végül egy kóláspohár is megadja magát a gravitációnak...De feltakarítjuk, hiszen nem szeretnénk feketelistára kerülni itt. Bármikor megjelenik a kedves pincérlány, aki fáradhatatlanul szemmel tart minket és csak a kamera elől bújik el, attól rettegek, hogy zárórát jelent...Utóbb kiderül, hogy ebben a közegben az ismeretlen fogalom, de mikor kettő után tényleg kisorakozunk az egységből kicsit fáradtan ugyan, de töretlen mosollyan búcsúzik tőlünk. Nagyon komolyan elcsodálkozom, mostanában egyre több helyen tapasztalom, hogy akik belőlem (vagyis az én általam kifizetett szolgáltatási díjból) élnek, tudomásul veszik a fenti tényt...Érdekes, érdekes...

Mindenesetre nagynehezen sikrül meggyózni Lacust is, hogy már nem kellene sehova sem beülni, hogy ott sirámait tovább folytathassa így nagynehezen fél hármat mutat az infravörös kijelző, mikor hazaérek...

A mai estét ennél rövidebbre terevezem....