Néhány napja nem először, de markáns módon éreztem, hogy azért egy pasi mégiscsak jó lenne, ha másra nem is (nyilván ez túlzás, úgyhogy inkább árnyalom, hogy sokminden más mellett...) szóval építkezési törmelék zsákbagyűjtésére és cipelésére mindenképpen nagyobb hatékonységgal alkalmazhatóak talán, mint madárcsontó intellektuális barátnőim és jómagam.
Hozzáteszem, az edzőtermi légyottok egyike után sem éreztem azt a fajta kimerültséget, mint amit a kis zsákocskák cipelése okozott, de utólag "ami nem öl meg, az erősít" elvét követve utólag már nem a fáradság dominál, sokkal inkább az, hogy szinte egyedül ezt is sikerült megoldani.
Aztán a nagy rohanás a lánybúcsúba. Még sosem voltam ennyire nem lánybúcsúszerű, mégis annak aposztrofált eseményen és az is érdekes, hogy ennyire sokáig ennyire rossz zenével operáló műintézményben szerintem még egyszer sem voltam. Utólag azt is el kell ismernem, hogy nem igazán hittem, hogy képes vagyok még mindig hajnali 4ig táncikálni - főleg kritikán alul zenére - és aztán három óra alvás után útrakelni és valahogy egy fél éjszakai alvást utólag sem pótolni.
A történet teljességéhez tartozik, hogy nem egyedül terveztem a nagy pakolást, de valahogy így alakult.
Igen, azt hittem, hogy a három házzal odébb lakó kolléga, elvileg jóbarát, átjön majd és segít. Hát hiába vártam, aztán másnap, mikor rákérdeztem, állítólag én lettem a hülye, merthogy miért nem szóltam. Amikor szívességet kérünk talán nem kellene agresszívkedni - gondoltam én, lehet, hogy tévedtem. Mindenesetre legközelebb majd máshogy csinálom, és talán mástól kérek segítséget. De azt hiszem, annak ellenére, hogy hivatásos pusiműveknek tartom magam - talán mások is annak tartanak...szal akkor sem fogom megkérdezni, hogyha megbeszéltünk valamit valakivel, akkor arra miért kellene emlékeztetni a valakit...Talán én hiszem rosszul, de így gondolom...
